Értesítést kérek a műsor kezdéséről

Kövessen minket a Facebookon!

A Facebookon is megtalál minket!

Hírek, érdekességek, fotók, videók nap mint nap!

facebook.com/paxtv

bejelentkezés

Elfelejtett jelszó

Írjon nekünk!

„A felebarát halt meg és nem Isten” - Enzo Bianchi előadása a közösségről

Vissza a hírekhez
2016.10.24. 13:46


Pannonhalma – Enzo testvér az olaszországi Bose ökumenikus, monasztikus szerzetesi közösségének perjele a Pannonhalmi Vezetői Konferencia díszvendégeként két előadást is tartott. A bosei közösség 1968 óta működik, akkor csatlakoztak hozzá az első férfi és női tagok, ma már öt alapításukban száz szerzetes alkotja a monasztikus szerzetesi közösséget, amelynek női ága és protestáns, ortodox tagjai is vannak. Enzo perjel evangéliumi radikalizmussal elemzi az egyház előtt álló utakat és a kirekesztettekhez, menekültekhez való viszonyulást. Hirdeti és vallja, hogy új társadalmi szerződésre, a keresztényeknek pedig radikálisan új életfelfogásra van szükségük.

A közösség fogalma az ajándék és a kötelesség között feszül, dimenziói pedig a családtól az emberiségig érnek. A görög eredetű szó (koinonia) jelentése szerint a közösség az, ahol minden valóban közös, benne mindenki egy olyan egész része, amit „a mindenki” alkot. Európában azonban most baj van, mégpedig az „én” és a „mi” összeillesztésével, mert az „én” szinte korlátlan erősödésével egyre nehezebbé válik a közösséghez („mi”) kapcsolódni, és kialakul az én és az ők szembenállása. A kulturális és antropológiai pluralizmussal ez a helyzet még súlyosabbá vált, a keresztény és a világi etika elvált egymástól. A személyiségi jogok erősödésével, a személyes meggyőződések polarizálódásával antidemokratikus folyamatok indultak el szerte a világon. Az emberek nem közösségben gondolkodnak, hanem egymás legitimitásának megtagadására törekszenek. Válságba került a közösség, a társadalom, válságban van a demokrácia is.

Enzo testvér szerint egy közösség akkor születik, ha a személyes jelenlétemet adom a másiknak, ahol kötelességem van a másik felé. Annak kötelessége és adománya, hogy önmagunkat adjuk a másiknak. Azért vagyok vele közösségben, hogy ajándék legyek a számára és felelősséget is vállaljak érte. Az igazi közösség a másik iránt érzett felelősségből születik. A Szentírás legelső könyvében megfogalmazódik két lényegbevágó kérdés a közösségről. Az egyik: „Ádám, hol vagy?” – azaz: Ember! Hol tartasz az emberré válásod útján? A másik: „Hol van a te testvéred?” – azaz: Ember! Hol van a másik (a felebarátod) iránt érzett felelősséged? Nem egyszerű ezt az utat bejárni, hiszen ahol a másik jelen van, ott a félelem is jelen van, mert nem ismerjük a másikat. Minden találkozáskor olyan munkát kell kifejtenünk, ami eltávolítja a taszítást, a félelmet, a másik elutasítását. Ugyanazokat a félelmeket tapasztaljuk meg egy szerelmi kapcsolatban, a házasságban, a családalapításban, de a menekültekkel való találkozásban is. A „más” (ember, nemi identitás, kultúra, vallás, szokás) félelmet szül, amit racionalizálni kell és meg kell fékezni.

Sajnos ma – például hatalmi, politikai szereplők – inkább a félelmek növelésén, semmint racionalizálásán dolgoznak különböző érdek- és hatalmi megfontolásokból. Olyan ez, mint egy járványos betegség. Először csak attól félünk, aki távol van, de ez a félelem fokozatosan beszivárog az életünkbe, és már attól is félni kezdünk, aki közel van, de más, mint mi. A félelem járványszerűen terjed, és ugyanazok, akik félnek az idegentől, hamarosan félni fognak a saját homoszexuális gyereküktől, a cigány szomszédjuktól, mert a félelem beszivárog a távoliból a közelibe. A másik elfogadásához tehát először a másik közelségét kell megszokni. A mai, közösségi médiumok uralta világ a közel levőség illúzióját kínálja, miközben irgalmatlan távolságokban vagyunk egymástól. A virtuális térben mindent megteszünk a találkozás elkerüléséért. E-mailt írunk, csetelünk, fotókat küldözgetünk egymásnak – ahelyett, hogy személyesen találkoznánk. Szívesen adományozunk távoli katasztrófák áldozatainak (hogy távolt tartsuk őket magunktól), de a lábunk előtt lévő hajléktalanon átlépünk. Ez az eltávolító, falakat építő szeretet, amellyel az immunitásra (védettség a másiktól) és nem a kommunitásra (közösség a másikkal) helyezzük a hangsúlyt.

Enzo testvér egyszer megkérdezte Ferenc pápától, hogy az audienciák alkalmával miért ölel meg mindenkit? A válasz a következő volt: „Azért, mert a közösség a teljes figyelem és az érintés útján tud kiteljesedni.” A közösség alapja a személyes jelenlétem ajándéka, amelyben a „mi” fontosabb, mint az „én” vagy a „te”. A kereszténység legfontosabb imájában gyönyörűen megfogalmazza ennek alapvető igazságát: „mi Atyánk”, „kenyerünket”, „nekünk”, „mi vétkeinket”, „mi is megbocsátunk”, „minket”.

Másik kiemelten fontos fogalom a közösségben a felebarát, aki közel van hozzám, és akivel kapcsolatban meghozom a döntést, hogy közel megyek hozzá. Korunkban a felebarát fogalma kihalófélben van. A felebarát halt meg és nem Isten, ahogy azt Friedrich Nietzsche a 19. század végén állította. A közelség veszett el, mert hiába él valaki a szomszédunkban már nincs közünk hozzá, távol van tőlünk. Ha a közösség mellett döntünk, azt is tudnunk kell, hogy ez áldozatokat kíván. A közösségben nyilvánul meg, hogy ki is vagyok valójában. A szerzetesek jól tudják ezt, hiszen amikor belépnek a közösségbe, hamar kiderül, hogy nem is olyan jók és alázatosak, mint gondolták magukról, amíg egyedül éltek. Az igazi közösség rávilágít a gyengeségeinkre, és az individualisták ezt nem szívelik. Építése fáradságos, fájdalmas folyamat, amelyben meg kell tanulnunk önmagunk lenni. Minél szorosabb egy közösség, annál kevésbé tudok álarcokat viselni, mert a többiek úgyis leveszik rólam. A társadalom ellenben kedvez a különböző álarcok (viselkedés, szerepek, státusz-szimbólumok) viselésének, és sokan maguknak építenek közösségeket, nem azt nézik, hogy ők mit tehetnek a közösségért.

A közösség építésénél három követelményt kell szem előtt tartani:

Egy: uralni a másikkal szembeni előítéleteket, a félelmeket felismerni, racionalizálni és pórázon tartani. Kettő: a megosztás cselekedetének gyakorlása, tudatosítása annak, hogy egy közös jó létrehozásában veszünk részt. A megosztás napi gyakorlattá válásával valódi közösség jöhetne létre családi, települési, országos, sőt világszinten, létrejöhetne a közösség antropológiai szövete. A harmadik pedig: a bizalom, hinni a másiknak. A kereszténység eddig a hitigazságokat hangsúlyozta, pedig a hitélmény másik oldala a bizalom. Enzo testvér mindig haragra lobban, amikor hallja az egyház panaszkodását arról, hogy az emberek már nem hisznek. Hogyan hihetnének, ha saját magukban, a közösségükben, a jövőjükben sem hisznek? Hogyan hihetnének akkor olyasmiben, amit nem látnak, amiről nincs konkrét tapasztalatuk – kérdezi a bosei közösség perjele. Bizalmi válság alakult ki, a fiatalok nem hisznek a jövőben, nincs munkájuk, nincs hitük, nincs bizalmuk a politikusokban. Csodálkozunk, hogy Istenben sem hisznek? – tette fel a nyugtalanító kérdést Enzo Bianchi.

A problémák forrása a 60-as évek diáklázadásaira és forradalmaira vezethető vissza, társadalmunk széttöredezettsége innen eredeztethető. Jogokat vívtak ki maguknak a nők, a fiatalok, és ekkor robbant a szexuális szabadság igénye, amely bombaként hatott az egyház életében, amit azóta sem sikerült a saját diskurzusaiba beépíteni. Felszínre tört az egyén, és azóta mindenki a saját nagyfokú szabadságát követeli a megjelenő emberi vágyai függvényében: a válás, az abortusz, az eutanázia, az azonos neműek házassága sorolhatóak ide. Ezek a törekvések az egyéni szabadságjogok dimenzióiban jelennek meg, szabadságjogi kérdésekké válnak, amelyek mentén széttöredeznek a társadalmaink. Elkövetkező konfliktusaink a széttöredezettség miatt következnek majd be, és nem vallásiak, hanem az egyéni szabadságjogok feszültségéből adódó etikai problémák lesznek.

A mostani menekülthullám kezelésének nehézsége is ide vezethető vissza. Sok ember, sokféle etnikum érkezik Európába, de nem vagyunk egyidejűségben, mert az idevándorlók nem kortársaink. Az iszlám és államai nem egyidejűek velünk, mert az ő társadalmaikban nem volt reneszánsz, nem volt felvilágosodás, marxizmus és sorolhatnánk. Sem kulturálisan, sem vallásilag nem élünk egyidejűségben velük – hangsúlyozta Enzo testvér. Európa gyenge, a kormányai gyengék, az emberek bizalma elveszett a politikusokban, a menekültáradat problémáját nem tudjuk kezelni.

A menekültáradat kiváltó oka a háborús helyzet és az abszurditásra példaként hozott fel egy közelmúltbeli olaszországi botrányt. Egymilliárd dolláros olasz fegyvereladást hagytak jóvá Szaúd-Arábiába. Köztudott, hogy ezek a fegyverek végül az ISIS kezébe kerülnek, ahhoz az iszlám államhoz, amely ellen Olaszország is harcol. A közelmúltban jelent meg egy fotó elkobzott ISIS-es fegyverekről, amelyeken tisztán olvasható a felirat: Made in Italy, Brescia. Az őrület és az irracionalitás korát éljük – zárta előadását a bosei közösség perjele.

Fotó: Kun Zoltán
Forrás: Pannonhalmi Főapátság

 

 

A pax-tv.hu minden olvasója számára biztosítani szeretné a lehetőséget arra, hogy Facebook bejelentkezés után közvetlenül hozzá tudjon szólni a megjelent cikkekhez. Így a hozzászólása a Facebookon megadott felhasználói nevével és profilképével jelenik meg. Ha Ön még nem regisztrált, itt megteheti: www.facebook.com. A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!

 
Értesüljön elsőként
híreinkről, eseményeinkről

tv műsor

Kövess a facebookon